HÁZI DOLGOZAT
A Pinochet diktatúra, Chile 1973-1989
BGF-PSZK
Tartalomjegyzék
Bevezetés
A katonai hatalomátvétel előzményei
A diktatúra megszilárdítása
A gazdaság átalakítása
Az új politikai berendezkedés
Az 1980-as évek
A Pinochet diktatúra bukása
1. Bevezetés
Augusto Pinochet uralma Chilében több szempontból eltér sok más latin-amerikai katonai diktatúrától. A katonai hatalomátvétel előtt a chilei politikai életben hosszú évtizedekig többé-kevésbé demokratikus viszonyok voltak a jellemzők, a hadseregnek közvetlen politikai szerepe nem volt. Az 1973-as katonai puccs után sokan arra számítottak, hogy a hadsereg vezetése rövidesen választásokat ír ki, vagy más módon átadja a hatalmat megfelelő civil kezekbe.
Ezzel szemben Pinochet 1989-ig hatalmon maradt. A rezsim brutális elnyomást alkalmazott a valós vagy vélt ellenzékével szemben, de a gazdaságpolitikája szinte dogmatikusan neoliberális volt. A Pinochet diktatúra végét sem erőszakos megmozdulások vagy külső nyomás hozta el, hanem egy népszavazás következtében történt meg a visszatérés a demokratikus viszonyokhoz.
A chilei katonai diktatúra az úgynevezett bürokratikus-autoriter rezsimek közé sorolható be, más 1960-as 1970-es évekbeli latin-amerikai katonai diktatúrákkal együtt. Ezek alapvetően olyan nem demokratikus rendszerek, amelyek technokratákkal szoros együttműködésben gazdasági növekedés elérését célozták meg piaci mechanizmusok felhasználásával. Ez az elmélet azt feltételezi, hogy az országok által korábban alkalmazott importhelyettesítő iparfejlesztési stratégia elérte a lehetőségei határát, és ez új társadalmi-politikai csoportok fellépésével együtt patthelyzetet teremtett, amit a fennálló demokratikus intézmények nem tudtak feloldani.
Az eredmény egy tartós katonai hatalomátvétel, ami ezt a patthelyzetet kívánta megszüntetni. A szabadpiaci gazdaságpolitika megnyitotta az országokat a külföldi tőke előtt, de a gazdaságpolitika hosszú távú sikerességéhez szükségesnek tartották a különböző társadalmi rétegek feletti szigorú kontrollt.
Ezek közül a rezsimek közül a Pinochet diktatúra kiemelkedik abból a szempontból, hogy egy valóban sikeres gazdasági átalakítást hajtott végre, és a rezsim bukása után a demokratikus úton hatalomra került kormányok sem változtattak alapvetően a Pinochet uralma alatt kialakított gazdaságpolitikán.
2. A katonai hatalomátvétel előzményei
1970-73 között Salvador Allende töltötte be az elnöki tisztséget, aki baloldali pártszövetség jelöltjeként nyerte el a posztot.
Chilében a hadsereg hagyományosan nem avatkozott be a politikai folyamatokba, de az Allende kormányzat utolsó évét jellemző társadalmi és politikai polarizálódás hatással volt a hadseregre is.
Több esemény is hozzájárult a hadsereg és a kormányzat közti viszony megromlásához. Így Fidel Castro 1971-es hosszabb látogatása Chilében, több latin-amerikai, főleg kubai baloldali forradalmár jelenléte az országban a munkások felfegyverzéséről terjedő híresztelések, az oktatási reform nyilvánosságra került tervezete, mely marxista terminológiát használt.
A legfelsőbb bíróság is egyhangúlag elítélte az Allende kormányzatot a törvényesség megsértéséért, mivel a kormányzat nem engedélyezte olyan bírósági határozatok végrehajtását a rendőrség által, amelyek ellentétesek voltak a kormány intézkedéseivel.
Az ország gazdasági válságba került, az adóreformok, az árak befagyasztása a bankrendszer államosítása ellenére a kormányzat nem tudta a gazdasági problémákat megoldani.
Mindezek természetesen nem kerülték el az USA figyelmét sem, attól tartottak, hogy egy újabb Kuba van kialakulóban.
A chilei fegyveres erők tisztikarának egy része úgy vélte, hogy a katonai puccs az egyetlen megoldás. A hadsereg főparancsnoka, Carlos Prats tábornok, azonban szigorúan ragaszkodott a hadsereg szerepének alkotmányos értelmezéséhez. A 1973. augusztus 29-i úgynevezett tank puccs még kudarcot vallott. Ugyanakkor az elvetélt puccskísérletnek komoly következményei voltak.
A kormányzat felhívása a munkásokhoz hogy foglalják el a gyárakat, tovább rontotta a hadsereggel való kapcsolatot, a hadsereg ezt a munkásmilíciák alakításának kezdeteként értelmezte. Carlos Prats tábornok egyre inkább elszigetelődött a hadseregen belül, és 1973 augusztus 22-én lemondott. Allende elnök Augusto Pinochetet nevezte ki a hadsereg főparancsnokává.
Pinochet nem osztotta elődje nézeteit, vezetésével a fegyveres erők 1973.szeptember 11-én államcsínnyel átvették a hatalmat. A puccsal szemben szinte csak az elnöki testőrség fejtett ki ellenállást, maga Allende az elnöki palota ostroma közben öngyilkos lett. Többen vitatják, hogy valóban öngyilkosság történt.
3. A diktatúra megszilárdítása
A katonai hatalomátvételt Chile történetében példátlan elnyomás, addig elképzelhetetlen terror követte. Az államcsínyt követően két napos kijárási tilalmat léptettek életbe, a munkásokat, akik nem voltak hajlandóak elhagyni az üzemeket, a hadsereg körbevette, megverte vagy elhurcolta.
A katonai hatalomátvétellel szemben alig volt ellenállás, a katonaság mégis kíméletlenül járt el. Tömegesen fordultak elő letartóztatások, kínozások, többeket kényszermunkatáborokba deportáltak, sok politikai foglyot kivégeztek. Több ezer ember vesztette életét vagy tűnt el, az áldozatok számát sem lehet tudni biztosan.
Az Allende kormányzat támogatóit nem politikai ellenfélnek, hanem az állam ellenségeinek tekintették, akiket politikailag vagy akár fizikailag ártalmatlanítani kell.
Eben a tevékenységben nagy szerepet játszott a titkosrendőrség, a Dirección de Inteligencia Nacional (DINA). A fő célpontok a kommunista és szocialista párttagok és szimpatizánsok voltak, de bárki, aki a rezsim ellen felszólalt vagy gyanúba keveredett illetve keverték célponttá válhatott.
Az elnyomás később nem folytatódott ilyen intenzitással, de továbbra is a rendszer része maradt a politikai okból gyanúsítottak megkínzása, bebörtönzése, száműzése vagy akár meggyilkolása.
A hadsereg azzal igazolta ezt az eljárást, hogy a baloldal a hadsereg elleni harcot, polgárháborút készített elő. Később azonban világossá vált, hogy a munkások felfegyverzéséről szóló híresztelések megalapozatlanok voltak.
Az államcsínyt követő napon 1973 szeptember12-én a junta tagjai bejelentették a kongresszus feloszlatását, a baloldali pártszövetséget alkotó pártok betiltását és a többi párt felfüggesztését.
A kongresszus által meghozott törvények helyett dekrétumok útján kormányoztak, később a Pinochet vezette kormányzó katonai junta kénye-kedve szerint alkotmányos határozatokkal helyettesítette az 1925-ös alkotmányt
Az államcsínyt végrehajtó katonai junta elnöke Pinochet volt, eredetileg ezt a tisztséget felváltva töltötte volna be a junta négy elméletileg egyenlő tagja.
Pinochet a puccsot követő években kiiktatta a potenciális ellenfeleit, mind a korábbi kormányzat támogatóinak mind a puccsot végrehajtók közül. A katonai uralom kezdetétől fogva a nemzet vezetőjeként lépett fel. A saját kezében koncentrálta a hatalmat a junta többi tagja és civil politikusok kárára.
A törvényhozói és végrehajtói hatalmat a junta gyakorolta, a bírói kar a helyén maradt, mivel úgyis nagyrészt Allendével és a baloldallal szembenálló bírákból állt.
A társadalom fontos rétegei támogatták a katonai hatalomátvételt, mivel a megelőző években társadalom nagymértékben polarizálódott, és sokan szükségesnek látták a baloldal elleni fellépést. A Pinochet által végrehajtott államcsíny az USA számára is kedvező volt, még ha a katonai hatalomátvételt követő terrort hivatalosan el is ítélték.
A katonai rezsim vezetésének véleménye szerint a társadalom túlságosan politizálttá vált, és igaz hogy elsősorban a marxista baloldallal szemben léptek fel, de meg akarták szüntetni a puccs előtti időszakra jellemző politikai viselkedést és pártpolitikát is.
Fel akarták számolni a teljes politikai rendszert, mely úgy tűnt, hogy csődöt mondott, nem tudta kezelni az ország társadalmi és gazdasági problémáit, inkább súlyosbította azokat.
Úgy vélték, hogy a fegyveres erőknek kell megvédenie a nemzet és az ország társadalmi értékeit, beleértve a kapitalizmust és az antimarxizmust.
Egy kétfázisú folyamatot képzeltek el, az első fázisban a társadalom depolitizálása volt a cél, megszüntetni a baloldali politikai csoportokat, a régi politikai intézményeket és gyakorlatot.
A második fázisként az ezek helyére új politikai és gazdasági intézményeket és kulturális értékeket létrehozását tervezték.
Ebben az időszakban a katolikus egyház volt a legfontosabb intézmény volt, ami nem került teljesen katonai elnyomás alá. A katolikus egyház kezdetben nem ítélte el a katonai hatalomátvételt, de az emberi jogok megsértése ellen nem sokkal az államcsínyt követően már felszólalt.
Komoly külföldi nyomás is nehezedett a juntára az emberi jogi helyzet javítása érdekében. Pinochet 1977-ben a titkosrendőrséget, a DINA-t, de gyorsan felállította utódszervezetét a CNI-t, a Nemzeti Információs Központot, mely hasonló tevékenységet foyltatott.
Pinochet tovább erősítette hatalmát, a még 1973-ban felfüggesztett többi pártokat 1977-ben betiltották.
1978-ban rendezet egy népszavazást, mely Pinochet szerint 75%-os többséggel azt az eredményt hozta, hogy 10 évig nem szükséges választásokat tartani. Az eredményt árnyalja, hogy a katonai kormányzat által elrendelt szükségállapot idején került rá sor, ráadásul választói névjegyzék hiányában.
4. A gazdaság átalakítása
Az 1975-ben a Pinochet kormányzat által bejelentett gazdasági program szigorú szabadpiaci modellt követte, a korábban Chilébe látogató chicagoi professzor Milton Friedman által felvázolt elveknek megfelelően.
A főbb gazdasági kormányzati pozíciókba az úgynevezett „Chicagoi Fiúk” kerültek. A csoport neve arra utal, hogy többen közülük korábban a chicagói egyetemen tanultak.
A fő cél az volt, hogy amennyire csak lehet, kerüljék az állami beavatkozást a gazdaságba.
Égető probléma volt az infláció is, megfékezésére sokkterápiát alkalmaztak, ennek következtében átmenetileg csökkent GDP csökkent, és nőtt a munkanélküliség, de az infláció nem csökkent a várt ütemben.
Más intézkedésekkel a külkereskedelmet kívánták serkenteni, csökkentették a vámokat. A chilei peso hivatalos árfolyamát alacsony szinten rögzítették a dollárral szemben. Mindez jóval olcsóbbá tette az importot.
Ezek az intézkedések egy átmeneti idő után gazdasági fellendüléshez vezettek, de nagymértékű jövedelmi különbségeket is okoztak. A gazdaságpolitikai intézkedéseknek a rezsim számára kedvező hatása volt a munkások alkupozícióinak romlása, így bármilyen esetleg baloldali mozgalom bázisának az eróziója.
A gazdasági sikerek nyomán Pinochet 1979-ben bejelentette az úgynevezett hét Modernizáció programját, mellyel a szabadpiaci elvek mentén kívánták átalakítani az egész társadalmat. Új munka törvénykönyv lépett életbe a munkaügyi helyzet normalizálására, ezt a rezsim előrelépésnek tekintette, mert addig a szakszervezetek és a sztrájk be volt tiltva. A szabadpiaci reformokat kiterjesztették a társadalombiztosítás, az oktatás, az egészségügy, a mezőgazdaság, az igazságügy és még a közigazgatás területére is.
5. Az új politikai berendezkedés
Pinochet új politikai intézményeket kívánt létrehozni a katonai kormányzat elképzelésének megfelelően.
Egy 1977-ben tartott beszédében felvázolta a politikai átmenet folyamatát 1977 és 1985 között.
A hatalmat fokozatosan tervezte átadni civil kezekbe, de új politikai szabályok szerint.
Az 1980-ig tartó fázisban hatályon kívül kerül a régi 1925-ös alkotmány és helyette a junta által meghozott alkotmányos határozatok lépnek életbe. A második fázis, a tulajdonképpeni átmenet 1981-ben kezdődik katonai és civil vezetés alatt. A junta továbbra is hatalmat gyakorol az Államtanács és egy vegyes törvényhozó testület mellett, aminek harmadát azonban Pinochet nevezi ki. 1985-re tervezték az úgynevezett alkotmányos rend visszatérését, civil kézben lévő hatalommal, nyolc évenként történő közvetlen választásokkal.
A törvényhozó testület kétharmadát választják, egyharmadát a kormány nevezi ki. Az elnököt a törvényhozó testület választja hat évre. Pinochet egy úgynevezett védett demokráciát akart létrehozni, korlátozott választói részvétellel. Ennek az ütemtervnek megfelelően Pinochet 1991-ig tölthette volna be az elnöki hatalmat.
Egy új alkotmány szükségessége felmerült már közvetlenül a puccs után, és fel is állítottak egy bizottságot az új alkotmány megfogalmazására. 1977-ben Pinochet megbízta a bizottságot az új alkotmány megírásával, és fel is vázolta hogy milyen alkotmányt szeretne. A bizottság által írt tervezetet az államtanács tárgyalta meg és több ponton meg is változtatta. Ezt a módosított alkotmánytervezetet azonban Pinochet a hadsereg néhány vezetőjével együtt átdolgozta, hogy jobban megfeleljen az eredeti elképzeléseinek.
Ezt a Pinochet által jóváhagyott tervezetet hozták nyilvánosságra 1980 augusztusában, és Pinochet bejelentette, hogy egy hónapon belül népszavazást tartanak az alkotmány elfogadásáról.
Az új alkotmánynak voltak végleges és átmeneti, különleges cikkelyei. Az átmeneti cikkelyek azt eredményezték, hogy az alkotmány teljes hatályba lépése csak az elfogadásától számítva legalább nyolc évvel később következik be. Az átmeneti időszakban az ideiglenes cikkelyek érvényben maradnak. A katonai kormányzásról a civil kormányzásra történő átmenetet 1985-ről 1990-re, sőt 1997-re halasztották.
Amennyiben nem nyeri meg a népszavazást, egy évvel a később után elnöki és kongresszusi választásokat kell tartani.
Az alkotmány hatályba lépését követő első nyolc évben, 1989-ig nem lesz választott törvényhozó testület, a junta hozza a törvényeket az új kongresszus 1990-ben történő összeüléséig. Az ütemterv szerint ebben az időszakban a politikai pártok továbbra sem működnek.
Az állandó cikkelyek tartalmaztak néhány nem demokratikus elemet. Az alkotmány megváltoztatta a civil hatalom és a katonaság viszonyát, valamint a végrehajtó hatalom, a törvényhozó hatalom és a fegyveres erők közti hatalmi egyensúlyt. Létrehozott egy Nemzetbiztonsági Tanácsot, melynek tagjai a fegyveres erők és a rendőrség parancsnokai, a szenátus és a legfelsőbb bíróság elnöke valamint a köztársaság elnöke.
Ez névleg egy tanácsadó testület lett volna, gyakorlatilag biztosította a fegyveres erők ellenőrzését a civil testületek felett, a hadsereg az új politikai rendszer őre lett. A fegyveres erők vezetőit ugyan az elnök nevezte volna ki, de leváltani őket csak a Nemzetbiztonsági Tanács egyetértésével tudta volna.
Az alkotmány egy meggyengített kétkamarás törvényhozó testületet hozott létre. A felsőház 26 választott és legalább kilenc nem választott szenátorból áll, a szenátus tagjai a volt elnökök, és a fegyveres erők volt vezetői is.
Az alkotmány korlátozta a szólásszabadságot is. Az alsóház, a kongresszus tagjai nem rendelkeztek immunitással, felmenthetők voltak a pozíciójukból. Az alkotmány korlátozta a politikai pártok befolyását és megtiltotta a szakszervezeti tisztségviselők párttagságát. Az alkotmány módosításához olyan feltételeket támasztottak, amivel gyakorlatilag lehetetlenné tették az alkotmánymódosítás.
Az 1980-as alkotmány alapvetően arra szolgált, hogy meghosszabbítsa Pinochet uralmát, intézményesítse a hadsereg ellenőrzését a civil testületek felett és végleg kizárja a marxista pártok részvételét politikában való részvételét.
A rendelkezésre álló egy hónapban az ellenzék a „nem” szavazat mellett kampányolt, a kampányt a kereszténydemokraták vezették, mivel ez volt az egyetlen ellenzéki politikai szervezet ami még valamennyire nyíltan működhetett. A kampány komoly nehézségekbe ütközött. Gyülekezési tilalom volt érvényben, hivatalosan nem léteztek politikai pártok, és az ellenzék nem jelenhetett meg a médiában, különösen a televízióban.
6. Az 1980-as évek
1980 és 1983 között az ország súlyos gazdasági válságba került, ami megkérdőjelezte az addigi gazdaságpolitikai irányzat helyességét, és általában a katonai uralmat. 1981-83-ban vállalati csődhullám és a munkanélküliség illetve az infláció nagymértékű növekedése következett be. A külföldi bankok hitelezési aktivitása is megcsappant, ezzel a chilei bankok finanszírozása is nehézzé vált.
A gazdasági összeomlás egyik fő oka a merev alacsony dollár árfolyam volt, ami elősegítette az importot és a külföld felé történő eladósodást. Ebbe az irányba hatott több más kormányzati intézkedés is, például az alacsony vámok. A központi bank sem felügyelte a hazai bankok külföldi hitelfelvételét. A kormányzat lassan reagált, de 1982-re szükségessé vált a beavatkozás.
A kormányzat leértékelte a peso-t, emelte az importvámokat, és kimentette bankrendszert, átvette a csődbement pénzügyi szervezetek adósságát, annak ellenére, hogy ez szöges ellentéte volt az addig alkalmazott szabadpiaci elveknek.
A gazdasági nehézségek azonban utat nyitottak az ellenzéki mozgalmak számára, megváltoztatták a politikai hangulatot az országban.
Az ellenzék működését nehezítette, hogy a pártok vezetése elszakadt a társadalmi bázisuktól, nem lehetett tudni, hogy az ellenzéki pártok milyen támogatottsággal rendelkeznek. Nem is tudtak a kormányzattal szemben alternatívákat felmutatni, mert hiányoztak a fórumok ahol az elképzeléseiket megformálhatták és közzétehették volna.
A politikai mozgalmak alulról indultak ki, a civil szerveződéseket követték a pártok.
Ez megmutatta, hogy a civil társadalom pártoktól függetlenül is megszerveződhet, és világossá tette a pártok és a különböző civil szerveződések közti ellentéteket is.
A legelső lépést a rézbányászok szakszervezete tette, amelynek vezetője nemzeti tiltakozási napot hirdetett. Ez tömeges tüntetéseket indított el, melynek következtében politikai pártok is kezdtek felbukkanni és megpróbálták átvenni a folyamat vezetését is, de az ellenzéken belüli törésvonalak megakadályozták az egységes fellépést.
DE
